Annyi minden eszembe jutott tegnap. De nem emlékszem. És már nem is érdekelnek. Feküdtem a hintaágyban, és elképzeltem hogy nagyon nagyon szép vagyok, meg egy kicsit bohém is, ahogyan ott fekszem.. Olyan szép volt, olyan nyugalmas, és olyan távoli, ahogyan merengtem bele a diófánk zöld káprázatába. Közben rájöttem, hogy van fakopáncsunk. Alig láttam még igazi madarat életemben. A veréb, meg a galamb az nem igazi madár. De azért néha fel fel bukkant egy egy cinke, varjú, régebben rigó; ha vidéken jártunk fecske, gólya, és egyszer egy gyönyörű sólyom. A buszmegállóban zenét hallgató különös kisugárzású srác karján üldögélt. Jött a busz. Felszállt a sólyommal. Semmi érzelem nem volt az arcán, pedig annyi mindenki megcsodálta.
Fölültem a hintaágyon. Fölhúztam az egyik térdemet, a másik lábammal meg löktem magam. Tök jó, most az egyik lábam izmosabb, mint a másik.
Ó, szóval azért mégis csak megmaradt egy lenge fuvallat a tegnapból!
...
Furcsán érzem magam. Kövesen. Kövek. Kipp kopp kövek cserepek kövek(????) Gyakran fura dolgok jutnak az eszembe. Olyanok mint..... mi is volt tegnap??? Erőltessük meg az agyunkat! Na mindegy, valami tarisznyarák jutott eszembe.. Anyu már néha teljesen hülyének néz.
Szóval kövek. Csipp csöpp. Emlékek. De honnan jönnek?? Belőlem? Nem akarom őket. Nem akarok egyedül lenni. Kicsi vagyok. Sötét van.. Vagyis nem vak sötét, inkább csak homály. Ülök a földön. Fehér csempe. Kockák. Fehér kockák. Darabok. Hullámos a hajam, avállamat söpri, és kicsit mintha kócos lennék. Zilált. Olyan zavaros vagyok. És egyedül. Az előbb még itt voltak.. Egyedül hagytak. Az előbb még szerettek. Másképp mint ahogy anyu szokott. Most el ment.. nézek utána az ajtónak. Olyan picik a kezeim. Szeretek. De nem értem. Nem értem mi történik körülöttem!
...
Szorongok. Reszket a kezem. Odabújok a hűtőhöz már megint. Szügségem van rá. Elképzelem hogy valakit ölelek... nem csak egy ilyen dobozt..
